Szakdolgozat
Festő szak
"Megismerő, akaró és szerető lények vagyunk, és mihelyt a megismerés, az akarat és a szeretet tárgyaira fordítjuk tekintetünket, világosan megértjük, hogy nincs közöttük egy sem, amely ne volna lehetetlen. Csak hazugsággal leplezhetjük ezt a nyilvánvaló tényt. Ennek a lehetetlenségnek a tudata arra kényszerít, hogy szüntelenül a megragadhatatlant próbáljuk megragadni mindazon át, amit kívánunk, ismerünk és akarunk."
Simone Weil: A lehetetlen (Jegyzetfüzet)
A művészet csupán hit kérdése. A kételkedés persze időről időre visszatér - magával hozva a változást - de ha nem tudatosul, a folyamat megtorpan, s a szellem a nihilbe süllyed. Alkotás közben a tudat két világ határán egyensúlyoz. A kép átjáró racionális és transzcendens között. Ezt az utat már sokan megjárták előttem, s ahogy az elődöknek, nekem is egyedül kell végigmennem rajta. Sokáig kerestem a saját "hangomat", s amikor szükségem volt más művészek tudására, követtem őket: Klimt, Schiele, El Greco - többek között ők tanították meg nekem az önkifejezés alapjait. De igazán akkor kezdtem el kibontakozni, amikor megtanultam a bátorságot, s azt, hogy minden tévedés szükségszerű, és szükségszerűen minden tévedés - ez hajt engem.
---
A festészet számomra ugyanolyan feloldhatatlan paradoxon, mint az emberi lét. A kép sohasem tud teljesen azonosulni az ábrázolás tárgyával, legyen az akár anyagi vagy szellemi eredetű. Abszurd, köztes világ a külső és a belső valóság közt. E két ellentétes pólus között a kép könnyen kibillenhet az egyik véglet felé. Ahhoz, hogy a realizmus és az absztrakció között megtaláljam a középutat, tudatosan törekedtem egy saját vizuális nyelv kialakítására, melyben mesterem, Gaál József is sokat segített.
Kezdetben csak a portré foglalkoztatott. Az arc az emberi lélek megtestesülésének koncentrált, kitüntetett helye. Formákban, részletekben gazdag, szuggesztivitása mégis a szimmetria elemi rendjéből fakad. Ezt a rendet pedig az ikonok jelenítik meg a legtisztábban. Ezért olyan ábrázolásra törekedtem, melyben egyesül az ikonok méltóságteljes egyszerűsége és az élettel teli test szépsége.
---
A látvány-hű ábrázolás elsődleges jelentése túl konkrét és speciális ahhoz, hogy a kép önmagában hordozza lényegét, így én sem kívül, hanem magamban folytattam tovább a keresést. Olyan vonalakat, formákat kerestem, amelyek a kalligráfiákhoz hasonlóan erőteljesek, dinamikusak, s ezáltal szinte már intellektuális illúzióvá válnak az anyagszerűség félig konkrét, irracionális állapotában. A régi, elhagyott elemek időről időre visszatérnek, de mindig más formában. Ismételt küzdelmeim velük egyre nagyobb tudatosságot követelnek meg a festés során.
---
A dekoratív formaábrázolást elhagyva a gesztusok nyers erejével kezdtem el "építkezni". De a mozdulatok idővel automatikussá váltak, s a képeknek nem volt dinamikája. Minden ordított, mert megfeledkeztem a lágyságról. Ezért visszatértem a látványhoz, s a képeket immár halkabban festettem. De minél reálisabban ábrázoltam, annál élettelenebb, mesterségesebb lett a kép. Így hát fokozatosan ismét eltávolodtam a külső valóságtól, absztrahálva azt, elhagyva minden felesleges elemet. A hátteret mindig is csupán színekkel jeleztem, auraként vette körül a testet. A képen egyre inkább a megfejthetetlen formák kezdtek érdekelni. Ekkor tudatosult bennem az organikus képábrázolás lehetősége. Így értelmeztem át a kép zárt rendszerét élő szervezetté.
---
A lényeg mindig láthatatlan, kimondhatatlan. Megtestesíteni, formába önteni az anyagtalant, melyben szellem és lélek egyszerre jelenik meg. Ez az én ars poeticám. Ahhoz, hogy teljesebben lássam a valóságot, el kell távolodnom tőle. Az embert ábrázolom minden szépségével és hibájával együtt. Ecce homo. Arcának, testének titkait kimondatlanul mesélem el a klasszikus táblaképfestészet elemeit leredukálva. Minden hiány látszólagos, a testeknek nincs stabil állapotuk. Arctalanok, névtelenek, nincs leleplezés, mert a valóság csak akkor jelenik meg, ha a titok titok marad. Ez a realizmus lényege - Goya, Daumier, Bacon képein.
---
Úgy építeni fel a testet, hogy nem ragadok le egy archetípusnál sem. Az így kialakuló lény egy antropomorf, komplex kreatúra. Belső szerkezete az emberé. Homunculus - mesterséges lény. Abszolút test mindegyik, annak ellenére, és épp azért, mert festmény. A képen csak a tér lényege van jelen. Az a lehető legkevesebb plasztikus jelzés, ami kiemeli, és a lehető legkevesebb szín, ami életre kelti. Az összes többi sallang, fölösleg lenne. Csakúgy, mint az illúziókeltés, ami az imitáció hamissága miatt életidegenné, üressé tenné a testeket.
---
Az egymásra halmozódó gesztusokból összeálló emberi test expresszív vonalait kalligrafikus jelekké sűrítem. Így keletkeznek a természetes, szabad struktúrák, melyek testeim organikus vázát képezik. Amikor elkezdem a képet, még nincs konkrét elképzelésem annak végső állapotáról. A test folyamatosan bontakozik ki, növekszik, akár egy élőlény. A formaalkotás spontán játék és tudatos alakítás állandó váltakozása. Egyik képet sem fejezem be teljesen. Mindig maradnak nyers, durván megformált részletek. A teljesség hiánya egy örök körforgás, amely képről képre továbbvisz, és alakít engem, ahogy én a képeimet.
---
Festés közben addig kételkedek egy képben, amíg minden részletét igaznak nem találom. Gyors gesztusokkal dolgozok, mert a lendületük és az erejük bármikor át tudja alakítani a képet. Ehhez a munkamódszerhez az olajtechnika a legideálisabb kifejezési eszköz. Az egymásra épülő rétegek harmóniájából először az organikus expresszív testváz alakul ki, amire folyamatosan épül rá a test vörös tömege, mint az élet archaikus szimbóluma. Egyes részletek mégsem bontakoznak ki teljesen. Bizonytalan formáik egy átmeneti állapot, akár az élet, mely csak a halál által lesz teljes. A test egy edény, de nem én töltöm meg tartalommal, hanem a néző, a képnek ő ad végső értelmet.
---
A lélek időtlen hús-vér vöröse lüktet a vásznakon, hogy szülessen és meghaljon. Nyugtalan mozdulatlanságuk erőgyűjtés. Ki akarnak törni a képből. A tér szinte teljesen megszűnik körülöttük, vákuum keletkezik, s a test olykor az űrben lebeg, akár egy magányos bolygó, mindentől elszigetelten. Az őskáosz világába tartoznak, de már nem képesek visszatérni oda. Amorf testük lüktető massza. Már maguk sem tudják, van-e igazi alakjuk egyáltalán. Barlangjuk sötétjében kuporgó magányos kolosszusok, mélységbe taszított ősi, szent szörnyetegek.
---
Vallomások az emberről, az egyetlen lényről, amely képes önmaga tagadására, és paradox módon ebben véli felfedezni léte valódi lényegét. Aki elfordult isteneitől,s kiszakadt a világ öléből, amely élteti őt. Arra kárhoztatta magát, hogy újból és újból bűnbe essen, mert nem hajlandó elfogadni az isteni kegyelmet. Hiszem, hogy a művészet visszavezetheti az embert Istenhez.
Budapest, 2006.